Mikor vittek minket a kikötőből a buszon, láttuk a házakat, hogy tele vannak antennákkal. Mondták ott az okosok, hogy azok televízióantennák. Jól van, mondom, ki tudja, hogy milyen vízióik vannak. Hát azt se tudtuk, mi az, hogy televízió! Életünkben nem láttunk televíziót. Hát mondom, ilyen helyre kerültem. Egy olyan országba, ami a mi országunktól körülbelül száz évvel volt előrébb, gyakorlatilag én időben átugrottam száz évet.
- Traditions 11756
- Language spoken 3019
- Identity 7808
- Description of town 2440
- Education, school 8506
- Economics 8772
- Work 11672
- Love & romance 4929
- Leisure/Social life 4159
- Antisemitism 4822
-
Major events (political and historical)
4256
- Armenian genocide 2
- Doctor's Plot (1953) 178
- Soviet invasion of Poland 31
- Siege of Leningrad 86
- The Six Day War 4
- Yom Kippur War 2
- Ataturk's death 5
- Balkan Wars (1912-1913) 35
- First Soviet-Finnish War 37
- Occupation of Czechoslovakia 1938 83
- Invasion of France 9
- Molotov–Ribbentrop Pact 65
- Varlik Vergisi (Wealth Tax) 36
- First World War (1914-1918) 216
- Spanish flu (1918-1920) 14
- Latvian War of Independence (1918-1920) 4
- The Great Depression (1929-1933) 20
- Hitler comes to power (1933) 127
- 151 Hospital 1
- Fire of Thessaloniki (1917) 9
- Greek Civil War (1946-49) 12
- Thessaloniki International Trade Fair 5
- Annexation of Bukovina to Romania (1918) 7
- Annexation of Northern Bukovina to the Soviet Union (1940) 19
- The German invasion of Poland (1939) 94
- Kishinev Pogrom (1903) 7
- Romanian Annexation of Bessarabia (1918) 25
- Returning of the Hungarian rule in Transylvania (1940-1944) 43
- Soviet Occupation of Bessarabia (1940) 59
- Second Vienna Dictate 27
- Estonian war of independence 3
- Warsaw Uprising 2
- Soviet occupation of the Balitc states (1940) 147
- Austrian Civil War (1934) 9
- Anschluss (1938) 71
- Collapse of Habsburg empire 3
- Dollfuß Regime 3
- Emigration to Vienna before WWII 36
- Kolkhoz 131
- KuK - Königlich und Kaiserlich 40
- Mineriade 1
- Post War Allied occupation 7
- Waldheim affair 5
- Trianon Peace Treaty 12
- NEP 56
- Russian Revolution 351
- Ukrainian Famine 199
- The Great Terror 283
- Perestroika 233
- 22nd June 1941 468
- Molotov's radio speech 115
- Victory Day 147
- Stalin's death 365
- Khrushchev's speech at 20th Congress 148
- KGB 62
- NKVD 153
- German occupation of Hungary (18-19 March 1944) 45
- Józef Pilsudski (until 1935) 33
- 1956 revolution 84
- Prague Spring (1968) 73
- 1989 change of regime 174
- Gomulka campaign (1968) 81
-
Holocaust
9685
- Holocaust (in general) 2789
- Concentration camp / Work camp 1235
- Mass shooting operations 337
- Ghetto 1183
- Death / extermination camp 647
- Deportation 1063
- Forced labor 791
- Flight 1410
- Hiding 594
- Resistance 121
- 1941 evacuations 866
- Novemberpogrom / Kristallnacht 34
- Eleftherias Square 10
- Kasztner group 1
- Pogrom in Iasi and the Death Train 21
- Sammelwohnungen 9
- Strohmann system 11
- Struma ship 17
- Life under occupation 803
- Yellow star house 72
- Protected house 15
- Arrow Cross ("nyilasok") 42
- Danube bank shots 6
- Kindertransport 26
- Schutzpass / false papers 95
- Warsaw Ghetto Uprising (1943) 24
- Warsaw Uprising (1944) 23
- Helpers 521
- Righteous Gentiles 269
- Returning home 1090
- Holocaust compensation 112
- Restitution 109
- Property (loss of property) 595
- Loss of loved ones 1724
- Trauma 1029
- Talking about what happened 1807
- Liberation 558
- Military 3322
- Politics 2640
-
Communism
4468
- Life in the Soviet Union/under Communism (in general) 2592
- Anti-communist resistance in general 63
- Nationalization under Communism 221
- Illegal communist movements 98
- Systematic demolitions under communism 45
- Communist holidays 311
- Sentiments about the communist rule 930
- Collectivization 94
- Experiences with state police 349
- Prison/Forced labor under communist/socialist rule 449
- Lack or violation of human and citizen rights 483
- Life after the change of the regime (1989) 493
- Israel / Palestine 2190
- Zionism 847
- Jewish Organizations 1200
Displaying 27571 - 27600 of 50826 results
Gáti György
Sokan voltak, akik Svájcba, Franciaországba, európai helyekre mentek. Én meg összeakadtam egy magyar sráccal, és az azt mondta, hogy te, jó volna látni a tengert, és keresztülmenni a hajóval. Azt mondja, akkor kiszállítanak Amerikában. Hát jó, mondom, regisztráljunk Amerikába. Így öten mentünk Amerikába.
És a határtól bizonyos távolságra megállt a vonat, és a kalauzok kiabálták, aki disznótorba megy, az szálljon le. Kiürült a vonat. És az emberek csoportokat alkottak, és elindultak Ausztria felé. Éjszaka átvezettek minket a határon, úgy kerültünk aztán Ausztriába, egy gyűjtőtáborba, de a nevére már nem emlékszem.
Nem szóltam előre a szüleimnek, mert minek szóltam volna, hogy elmegyek Amerikába. Nekem is csak úgy véletlenül jutott eszembe, nem is volt szándékomban, hogy elmenjek, csak találkoztam valakivel, aki azt mondta, hogy gyere, világot látsz, minden. Így mentünk aztán a pályaudvarra, mert tulajdonképpen nem is nagyon akartam menni. De jobb, hogy elmentem, mert nem volt sok értelme, hogy itt maradjak, mert mégiscsak világot lát az ember. Fiatal voltam, és lehetőség volt rá, hogy világot lássak.
Aztán 1956-ban jöttek vissza az oroszok [lásd: 1956-os forradalom], én meg fogtam, elhúztam a csíkot.
Aztán elkerültem a Csepel Vas- és Fémművekhez, akkoriban Rákosi Művek volt a neve. Ott dolgoztam egészen 1956-ig. Majdnem egy évig voltam a szerszámgépgyárban mint technikus.
A nővérem ment Egerbe gimnáziumba, de akkor már Pesten laktunk. A nővérem a kollégiumban a keresztényekkel együtt lakott. De akkor már kommunista idő volt. Az egy, amiről nem beszéltek, a vallás volt. Érdekes, hogy a vallás valahogy különválasztja az embereket. Mert abban az időben [azaz a szocializmus alatt] például nem mondták, hogy ilyen zsidó vagy olyan zsidó. Jó, zsidó, rendben van, el van intézve. De semmit nem csináltak belőle.
A barátom mondta, hogy kísérjem őt el oda a Mester utcába. Akkor tizenkét éves körül voltam. Ott a barátom átadta az értesítést, hogy az úttörővasutas tanfolyamra jelentkezett. Én akkor hallottam először róla, hogy egyáltalán ilyen is létezik. És akkor a nő, aki elvette a levelet, kérdezte, hogy „Ez itt a barátod?”. Azt mondja, igen. És akkor megkérdezte tőlem, hogy „Te is akarsz úttörővasutas lenni?”. Mondom, persze. Jó, azt mondja, akkor téged is beírlak a tanfolyamra. Így kerültem be a tanfolyamra, aztán arra kellett járni egy hónapig vagy másfél hónapig, azt hiszem.
A gyerekeknek az állam biztosított mindent, amit el lehet képzelni. Ingyen ment a gyerekeknek a nyaralása meg a különböző szakkörök ellátása. Rengeteg szakkör működött. Volt modellező szakkör, akkor különböző technikai szakkörök. Én a repülőmodellező szakkörnek voltam a tagja, és ingyen kaptuk az összes anyagot, nem kellett érte fizetni.
Nem volt televízió. Csak egy-két nagyon jó mozi volt, ahol szélesvásznú filmet játszottak, a többi mind ilyen kicsike kis vetítővásznas volt. Úgy hívták ezeket, hogy doboz mozi. Néha-néha játszottak amerikai filmet, de a kommunista időben inkább csak a szovjet filmek mentek. Odahaza mi hallgattuk a rádiót, más szórakozás nem volt, csak a rádió. Itten nem volt semmi se. Nem voltak kocsik sem. Akinek volt egy motorja, az már gazdag ember volt abban az időben. Üresek voltak az utcák, nem volt ennyi autó.
Herczog Imréné
Anyósomnak szív- és tüdőasztmája volt. Nem tudta feldolgozni a lánya elvesztését, ez súlyosbította a betegségét. Amikor először fölmentem hozzájuk mint menyasszony, és még házilag sütötték a kenyeret, mert nem volt ellátás, én dagasztottam be helyette. Elfogadtuk és megszoktuk, hogy ővele mindig foglalkozni kell. Ő ezzel nagyon visszaélt. Én meg fiatal voltam, és abszolút tapasztalatlan. Hálás voltam neki azért, hogy nem kellett soha a munkahelyemről hiányozni a gyerekek betegsége miatt. Ez akkor igen sokat jelentett. Mondtam, ez így jó. Nyugiban éltünk 20 évig együtt, tényleg nem volt különösebb veszekedés. Megszoktam.
Egyre jobban beteg lett, azt mondta az orvos, hogy a szíve tulajdonképpen egy nagy darab lagymatag izom. Minden kórházat végigjárt, de otthon is ápoltuk. Megtanultam injekciót beadni, de az orvos is jött minden reggel a vénással. A kisfiam is már úgy tudta, hogy éjszaka milyen csöppeket kell adni, hogy lámpa nélkül be tudta adni a nagymamának. Persze szeretett minket a maga eléggé önző módján. Csak úgy tudott életben maradni, hogy ilyen önző volt, hogy magának mindent kikövetelt. Apósom után egy évvel, 71 évesen ő is meghalt.
Egyre jobban beteg lett, azt mondta az orvos, hogy a szíve tulajdonképpen egy nagy darab lagymatag izom. Minden kórházat végigjárt, de otthon is ápoltuk. Megtanultam injekciót beadni, de az orvos is jött minden reggel a vénással. A kisfiam is már úgy tudta, hogy éjszaka milyen csöppeket kell adni, hogy lámpa nélkül be tudta adni a nagymamának. Persze szeretett minket a maga eléggé önző módján. Csak úgy tudott életben maradni, hogy ilyen önző volt, hogy magának mindent kikövetelt. Apósom után egy évvel, 71 évesen ő is meghalt.
Az apósom hirtelen lett beteg, és három hét alatt elment. Hasi katasztrófa, így mondták. Mivel az anyósom volt folyton beteg, nekünk tényleg szinte lelkiismeret-furdalásunk volt, hogy vele alig foglalkoztunk, mert azt hittük, neki nincs semmi baja, sosem panaszkodott. Kiderült, hogy egy néma epeköve volt, az csinálta az egész bajt. Karácsonyra vaddisznópörköltet főztünk, apósomnak nagyon ízlett. Hajnalban kiment a spájzba, és úgy hidegen evett a szaftból. Úgy látszik, zsíros volt, besárgult. Az vitte el. Nagyon helyes, kedves, jó humorú idős úr volt – nem is volt olyan idős, 74 évesen halt meg.
Lassan felnőttek a fiaink, és jöttek a nagy bajok. 1967-ben halt meg az apósom, 1968-ban az anyósom, 1970-ben az anyukám, és 1972-ben a férjem.
Nagyon szépen, csöndesen éltünk még együtt, a nagy család. Nyaranta szakszervezeti beutalókat kaptunk, mert azért én szakszervezeti tisztségviselő voltam, és majdnem minden évben vagy családos beutalónk volt, vagy a gyerekek mentek táborba. Az évnek két hetét rendszerint valamelyik balatoni üdülőhelyen töltöttük. Külföldre akkor még csak Csehszlovákiába tudtunk utazni. Mint meséltem én eljutottam Amerikába a nagybácsikhoz, később kétszer Izraelbe, és IBUSZ utazással voltam több helyen.
Egyedül a karácsonyt tartjuk meg. Nem a vallás miatt. A menyem nagyon jól főz, mindig igyekszik valami különlegességet kitalálni vacsorára. Összejön a család, és azzal nagyon kellemesen eltelik a karácsonyeste a kisebbik fiamnál. Másnap rendszerint a nagyfiamnál ebédelek, és a harmadik nap valamelyik fiúnál összejövünk mindannyian. Együtt vagyunk, dumálunk, hülyéskedünk, jó a hangulat. Most már úgy vagyunk, hogy nem veszünk ajándékokat. Nehéz ma bármit is venni. Mert ha valami komolyat akarunk, annyi pénz nincs. Viszont olyasmi, amiről nem tudjuk, tetszik-e, az meg nem kell.
Soha nem tagadta, hogy zsidó. Kérdeztem tőle, amikor katona volt, hogy: „Mi a helyzet?” Azt mondta: „Hát nem hencegek vele, nem dicsekszem vele, de úgyis tudják. Nem téma. ” Nálunk a családban nem volt téma különösképpen. Annyira, hogy amikor a fiaim párt választottak, mind a kettőnek keresztény felesége lett. Az unokák is nagyon jól tudják, hogy én deportálva voltam, hogy én zsidó vagyok, őbennük is bennük van a zsidó vér, de a vallás nem érdekes. Egyik vallást sem tartják.
Ámde a fiúk mind a ketten körül vannak metélve. Salgó főrabbi volt ott a malenolásnál, az nagy ünnepség volt még. [Salgó László (1910-1985) Józsefváros főrabbija volt. – A szerk.] Azon kívül a kisebbik fiam nyakában ott van a mógen Dóvid [Dávid csillag], az az ő kabalája. Mindig rajta van. Amikor először megnéztük a Hegedűs a háztetőnt, még Bessenyeivel, annyira hatással volt rá az előadás, hogy vett magának egy mógen Dóvidot. A szívműtétje után – sajnos, volt már két infarktusa és bypass műtétje –, amint fölébredt az altatásból, rögtön kérte vissza a láncát, mert az őt megmenti.
Magyarország
A gyerekeknek nem akartunk kettős nevelést. Ha ő úttörő, akkor éljen úgy, mint egy úttörő. Tehát akkor nem lesz vallás. Nekünk is elegünk volt a vallásból, mert a vallás nekünk semmi jót nem hozott az életben, csak üldöztetést. A férjem is meg én is szinte egész addigi életünkben abban éltünk, hogy bennünket utálnak, bennünket gyűlölnek – na, ez nem változott azóta sem. De azt, hogy mi otthon gyakoroljuk a vallást a gyerekekkel, és utána az iskolában egészen mást hallanak, meghasadt életük lett volna. Nem akartuk, nem csináltuk.
A vallás nem játszott komoly szerepet életünkben. Hogy zsidók vagyunk, tudtuk, és nem tagadtuk meg sohasem. Egymás között sem, mások előtt sem. Amíg anyósom élt, a nagyünnepeken őneki mindig volt a Nagyfuvaros utcai templomban helye, mi elmentünk elé. Ő volt az egyetlen, aki tartotta a vallást. A gyerekek legjobban szerették ősszel a sátoros ünnepet, amikor a lülevet lehet rágni, arra most is emlékeznek. Nagymama péntekenként gyertyát gyújtott, aztán szépen lassan leszokott róla. Kóser háztartást nem vezettünk. A széderestét nem tartottuk. Én amióta itt lakom, mostanában eljártam széderre. Azelőtt nem. De mindenről tudtunk, mindig tudtuk, mi a helyzet.
Én megjártam egy kicsit. Volt a nők felvonulása. Mikor is? November 23-án? December 4-én? Az asszonyok vonultak ki, és én velük, egészen a Hősök teréig mentünk, tiltakoztunk az oroszok bejövetele ellen.
Rövid idő múlva már bejártam dolgozni. Vidékről hoztak élelmet. Nagyon sokat hoztak, azt hiszem, akkor ettünk életünkben először pulykát. És tényleg, ahogy visszaemlékszem, én annyi pénzt kaptam akkor, mint még soha. Most ezért fizettek, most azért fizettek, amazért. Mindenki vásárolt. Én nem vásároltam. De! Egy svájci sapkát.
Komoly lövöldözések voltak. Közel voltunk a Corvin közhöz is. Az egyik fiatalasszonynak a férje kiment a pincéből, hogy a kicsi babájuknak tejet hozzon. Akkor még a szomszédos Illés utcában volt egy tehenészet, oda ment át, agyonlőtték. Valaki aztán jött le, hogy a hirdetőoszlop mellett fekszik halva. Többször, amikor kenyérért álltam sorba és ott lövöldözés volt, szétszaladtunk, aztán visszaszaladtunk.
Délután átvittünk valami ágyneműt, közben az apósomat majdnem szitává lőtték. Látni lehetett a falon a golyónyomokat, ami alatt ő éppen el tudott menni. Az anyósom otthon maradt a pincében a két gyerekkel. A nagyobbik fiam volt hétéves, a kicsi meg kettő. Egész estig így volt a család szétszakítva. Este aztán áttörték az oroszok az ellenállási vonalat. Az utca minden sarkára egy-egy tankot állítottak, előtte trolik álltak ott, az volt az ellenállás.
1956 nálunk elég zűrös volt, mert közelünkben, a Kálvária téren komoly harcok voltak. Annyira, hogy le kellett mennünk az óvóhelyre. A lakásunkhoz tartozó légópince nagyon kicsi volt, viszont a műhelynek a pincéje valamikor a háznak a légópincéje volt, úgyhogy mi átmentünk oda. Ez elég izgalmas volt, mert közben a Baross utcát lőtték.
Apósom jól ismerte a Férfiruha Kereskedelmi Vállalat igazgatóját, így kerültem oda pénzügyi előadónak meg adminisztrátornak, bérelszámolónak – ez egy kis cég volt, az irodájuk nagyon kicsi volt –, mindent kellett csinálni. S ott dolgoztam majdnem egy évig, amikor aztán kikértek a Földmunka Értékesítő Vállalat 4. számú mélyépítő-ipari vállalatához. 1956-ot már ott éltem meg.
A idősebb fiammal nem volt semmi baj sem az óvodában, sem az iskolában, alkalmazkodó természetű volt. Mindig közepesen tanult. Általános iskola után szakközépiskolába ment. A Ludovika helyén volt egy forgácsoló szakközép, azt végezte el, ott érettségizett. Nem tudom, hogy miért áll még, azt hiszem, az Erzsébet híd, mert amikor szakmai gyakorlatuk volt, oda kellett csavarokat készíteniük. Mondtam is, aggódva fogok átmenni a hídon, hogy azok a csavarok tartanak-e majd.
Később az iskolában is mindig minden ellen lázadt. Még osztályt is ismételt, mert nagyon nem ment neki a tanulás. Az első osztályban kijelentette, hogy ő nem akar tanulni, és ha elvégezte ezt a nyolc osztályt, többet nem hajlandó iskolába menni. Majdnem így is lett. Jó, mondtuk, de egy szakmát: „Te is leszel üveges!” Ott viszont nagyon szerette a tanárát, és majdnem az elsők között végzett. Remek szervezőkészsége már az általános iskolában feltűnt, s bár az osztályfőnöke nem szerette, mindig őt bízta meg mindenféle dolog elintézésével.
A kicsi nem szeretett óvodába járni. Mindig volt valami probléma. Amikor a többi evett, őrá rájött a hányás. Az orvos azt mondta, nincs a gyereknek semmi baja, csak nem bírja a közösséget. Na, Uram, Istenem! Mi lesz, ha nem bírja a közösséget, mi lesz majd az iskolával? Átvittük egy másik óvodába, és ott jól bírta magát. Tehát az óvó nénit nem bírta.
Őt bölcsődébe vittük, a nagy óvodába járt. Az első időben délben elszaladtam megszoptatni a gyereket. Erre kaptam ¾ órát. Azalatt éppen mindent el tudtam intézni, de ez egy olyan rohanás volt, hogy rövid idő alatt elapadt a tejem, és már csak annyi volt, hogy reggel meg este tudtam szoptatni, és hozzá kellett táplálni. Amikor a gyerek hat hónapos lett, már ki lehetett racizni, és akkor egy darabig otthon maradtam a gyerekkel.
A férjem a Cső- és Szerelvényértékesítő Vállalatnál helyezkedett el, azelőtt az Ulrich-cég, az egy komoly szerelvénybolt volt. Én pedig a Faért Vállalatnál voltam mint teljesítményelszámoló. Ő is hasonló munkakörben volt. Utána fölajánlottak neki egy másik állást a Tűzhely és Vasöntő Gyárban kalkulátornak, de csak úgy engedték el, ha hoz maga helyett valakit. Úgyhogy engem átvitt volna, de végül ugyanabban az épületben egy emelettel följebb lett helyem a Földkotró Vállalatnál. Norma- meg prémiummegállapító lettem munkaügyi vonalon.